C. G. Jung (1875 - 1961), a híres svájci pszichológus, a mélylélektan atyjának, Siegmund Freud (1856 - 1939) bécsi ideggyógyásznak, a modern lélekgyógyászat megalapítójának egykori „trónörököse" volt. Tőle vette át a pszichoanalitikus módszert, amely a tudatalatti gondos vizsgálatával tudatosítja az elfelejtett, elfojtott képzeteket, és ezáltal ér el gyógyulást.
Tehát a lélekgyógyítás Jung számára is az egyén elfojtott, általában kellemetlen lelki élményeivel való szembesítés útján veheti (csak) kezdetét.
A személyiségünk fonákoldalával való találkozás azonban csak a kezdete a tudattalanba tett felfedezőútnak.
Jungnak föltűnt, hogy páciensei tudatalattijában nem csak elfojtott ösztönökre, megtagadott személyiségrészekre és komplexusokra bukkannak, hanem olyan mitikus mese- és mondaalakokra, régi ezoterikus szimbólumokra vagy képzetekre is, amilyenek például az alkímiában szerepet játszottak.
Az alkímia a kémia előfutára volt, keveredett benne, a mai értelemben vett kísérleti kémia és a természetről, meg az emberről való általános, részint képszerű-intuitív, részint vallásos spekuláció. Sokféle jelképet vetítettek ki az ismeretlen anyagra, ezeket mi mint a tudattalan tartalmait ismerjük.
Az alkimista „Isten titkát" kereste az ismeretlen anyagban.
A középkori filozófiai alkímiát szellemtörténeti tekintetben a tudattalanból kiinduló kompenzáló mozgásként kell értelmeznünk keresztény irányban, hiszen az alkimista meditáció és technika tárgya a természet és az anyag birodalma, ami sem helyet, sem értékelést nem kapott a kereszténységben.
Visszatérve Junghoz, teljesen lenyűgözte őt, hogy tanulatlan emberek is felszínre hoztak ilyen motívumokat, pedig korábban feltehetően sohasem hallottak róluk.
Mivel magyarázható, hogy a lélek olyan képzeteket produkál, amiket a tudat soha el nem sajátíthatott, következésképpen el sem fojthatott?
A választ Jung a „kollektív tudattalan" és az „archetípusok" azóta híressé vált elméletével adta meg.