Az ősképek lehetnek személyesek is. Az individuáció az egyeddé válás, az önmagunkká válás folyamata, amelynek során meg kell találnunk önmagunkat. Az individuáció nem kizárja, hanem magába foglalja a világot. Ez a felsőbbrendű Én-tudat megnyilvánulása. Annyi csatorna nyílik meg, ahányat meg tudok nyitni, és annyiféleképpen nyilvánulhatok meg.
Ha ezek az archetípusok eléggé erősen élnek bennem, magasabb rendű energetikai információval élhetem meg magam. Ha megtaláltam magam, határozott, erős leszek, nem érdekel mások dolga, nem vagyok irigy, féltékeny stb.
Képileg nem látható archetípusokból származunk. Tartalmilag csak akkor meghatározott egy kép, ha tudatos tapasztalati anyag tölti ki - egyébként mindenki másként vonja össze az energiát egy képpé. A tudattalan előzetes formáját próbáljuk kivetíteni a psziché öröklött struktúrájával. Ezáltal mindenhol meg tudjuk nyilvánítani magunkat, spontán módon.
Az archetípus önmagában üres, energiával és tartalommal nekünk kell megtöltenünk. A sorsszinkronicitás létrehozhatja a teremtést!
A lélek misztérium: mélysége és magaslata van. Akkor tudunk fejlődni, ha megéljük mind a kettőt. Az ember tudata a legtávolabbi helyeket is bejárja, belátja. A lélek az, nem a psziché, amely információt ad ahhoz, hogy hol járok, és mit látok. Ez nem a tudattalan árnyoldalait mutatja, hanem feltételek nélküli rezgéseket, létformákat.
Az ő magatartásuk mutatja meg az erejüket.
A lélek mindig tudja, mire van szükséged: a tudatod addig tágul, addig az energiáig, amennyit elbírsz, amennyit képes vagy befogadni. Kérni kell a lélek irányítását.
A kollektív tudattalan messze túlmegy a személyes tudattalan freudi koncepcióján: nem a gyermekkori elfojtások tárháza, hanem minden ember közös, elfelejtett képeit és rejtett ismereteit, az emberiség kollektív tapasztalatait őrzi.
Általa a tudattalan síkján minden embertársunkkal összeköttetésben és rokonságban vagyunk. Az emberi lélek eme mélyrétege mármost igen jellegzetes módon nyilvánul meg: különleges nyelvezete magyarázatra szorul.
Ez a mítoszok és a szimbólumok kifejezési formája.
Jung archetípusokról - ősképekről beszél.
Ha egy napon például mandaláról - kör alakú szimbólumról -, esetleg egy öreg bölcsről álmodunk, vagy transz állapotban találkozunk vele, és kristályt tart a kezében, akkor biztosak lehetünk benne, hogy archetípusokkal van dolgunk, amelyek a teljességhez, az önmegvalósításhoz vezető utunkról vallanak.
Mert bár ezek az ősi kollektív szimbólumok az emberiség közös tapasztalatainak részét képezik, egyidejűleg egészen személyes üzeneteket is hordozhatnak, és iránymutatók lehetnek az egyén számára. Gyakran célokat adnak meg, feladatokat jelölnek ki.
Jung szerint az ember önmegvalósításra, individuációra teremtetett lény.
A tudattalan nyelve a magasabb rendű Én, a felsőbbrendű Én megnyilvánulása, az élet célja pedig a tökéletessé válás. Ez a gondolat összeköti Jungot az ezoterikus, misztikus hagyományokkal, és itt játszik szerepet a transzperszonális pszichológiában is.

Jung így ír az archetípusokról:
„Az archetípus fogalma... abból a sokszorosan ismétlődő megfigyelésből vezethető le, hogy például a világirodalom mítoszai és meséi bizonyos meghatározott, mindig újra visszatérő motívumokat tartalmaznak. Ugyanezekkel a motívumokkal találkozunk a mai individuumok fantáziáiban, álmaiban, delíriumaiban és téveszméiben.
Ezeket a tipikus képeket és összefüggéseket nevezzük archetípusos képzeteknek. Minél világosabbak, annál inkább megvan az a tulajdonságuk, hogy különösen eleven érzelmi aláfestés kíséri őket...
Hatásosak, erős a befolyásuk és lenyűgözők.
A magában véve képileg nem látható archetípusból származnak, egy tudattalan előzetes formából, amely a psziché öröklött struktúrájába tartozónak látszik, és ennek következtében mindenütt megnyilvánulhat, mint spontán jelenség is."
Jung hangsúlyozza, hogy az archetípusok nem tartamilag, hanem csupán formailag vannak meghatározva.
Tartalmilag csak akkor meghatározott egy ősi kép, ha tudatos, és következésképpen tudatos tapasztalati anyag tölti ki. A formája egy kristálytengely rendszeréhez hasonlítható, amely az anyaoldatban egy bizonyos mértékig elősegíti a kristályképződést, noha ő maga nem anyagszerűen létezik. Léte csak az ionok, majd a molekulák kristályosodásakor mutatkozik meg. Önmagában az archetípus üres, formális elem, adott képzet-
formálási lehetőséggel.
Nem a képzetek örökletesek, hanem a formák, amelyek e tekintetben pontosan megfelelnek az úgyszintén formailag meghatározott ösztönöknek.
Akárcsak a bennünk létező archetípusok, úgy az ösztönök meglétét sem lehet kimutatni addig, ameddig a gyakorlatban nem hatnak. Jung alátámasztja, hogy az archetípus tulajdonképpeni lényege tudatosodásra képtelen, azaz transzcendens, amiért pszichoidnak nevezi.
Jelentése: lélek formájú, kvázi: lélek.
Jung szerint, ha az ember pszichéje „valami", akkor belátha-
tatlanul bonyolult, sokrétű, és puszta ösztönpszichológiával képtelenség hozzáférkőzni.
Így ír a lélekről:

„Csak mélységes csodálattal és tisztelettel szemlélődve állhatok meg a lelki természet mélyei és magaslatai előtt, mert nem térbeli világa a képek mérhetetlen sokaságát rejti magába, és évmilliók eleven fejlődését halmozta fel és sűrítette szervesen egybe.
A tudatom olyan, mint egy szem, amely a legtávolabbi tereket is átfogja, de az, ami ezt a teret nem térbeli módon betölti, a pszichikus nem-én.
És ezek a képek korántsem árnyékok, hanem nagy erővel ható lelki feltételek, amelyeket legföljebb félreértünk, de megtagadásukkal soha meg nem foszthatjuk őket hatalmuktól.
E benyomásom mellé már csak a csillagos éjszakai égbolt látványát szeretném állítani, mert a külső világgal csak a belső világ egyenértékű, és ahogyan ezt a világot a test közvetítésével érem el, úgy érem el azt a másik világot a lélek közvetítésével.
Blaszfémia lenne azt állítani, hogy Isten mindenütt meg tud nyílvánulni, csak éppen az emberi lélekben nem.
A meghittség Isten és a lélek kapcsolatában természetesen eleve kizárja a lélek mindennemű alacsonyabbra értékelését."