Jung azt állítja, hogy teoretikusan nem lehet határt szabni a tudat kiterjedésének, mivel meghatározatlan terjedelemig képes kibővülni.
Empirikusan azonban mindig csak az ismeretlen határáig terjed. Ez arra utal, amit nem tudunk, ami tehát nem áll kapcsolatban az énnel, mint a tudatmező középpontjával.
Az ismeretlen az objektumok két csoportjára oszlik, neveze-
tesen:
- az érzékekkel tapasztalható külső, valamint
- a közvetlenül megtapasztalható belső tényállásokra.
Az első csoport a környező világban jelenlevő ismeretlent jelenti, az utóbbi pedig a belső világban meglevőt. Ezt az utóbbi területet nevezzük tudattalannak.
Jung így ír a tudattalanról:

„Ezekhez a tartalmakhoz társul még minden többé-kevésbé szándékosan elfojtott kínos elképzelés és benyomás. Mindezen tartalmak summázatát nevezem személyes tudattalannak.
Csakhogy ezeken túl a tudattalanban ott találjuk a nem individuálisan szerzett, hanem örökletes tulajdonságokat, tehát az ösztönöket, mint olyan tevékenységek hajtóerejét, amelyek tudatos motiváció nélkül, kényszerből következnek be.
Az ösztönök és az archetípusok alkotják a kollektív tudattalant. Azért nevezem ezt a tudattalant kollektívnak, mert a fentebb meghatározott tudattalannal ellentétben nem individuális, vagyis nem többé vagy kevésbé egyszeri tartalmakat hordoz, hanem általánosakat és egyöntetűen elterjedteket." Az előbbi csoport olyan tartalmakra vonatkozik, amelyek az individuális személyiség integráló alkotóelemeit fejezik ki, és ezért ugyanúgy lehetnének akár tudatosak is, az utóbbi a psziché általában létező, önmagával folytonosan azo-
nos feltételeinek vagy alapjának felel meg.
A psziché mélyebb rétegei a fokozódó mélység és sötétség következtében elveszítik egyéni különállásukat.
»Odalent«, vagyis az autonóm funkciós rendszerek megközelítésekor egyre kollektívabbak lesznek, míg végül a test anyagszerűségében, azaz a kémiai testben egyetemessé válnak, és egyidejűleg elvesztik önállóságukat. A testet alkotó szén pusztán szén.
»Legalul« a psziché pusztán »világ«.
A tudattalan őrzi az anima és animus megszemélyesítését is, vagyis a női jelleg megszemélyesítését a férfi tudattalanjában és a férfi jelleget a nő tudattalanjában. Ez a pszichikus kétneműség meg-
egyezik azzal a biológiai ténnyel, hogy a férfi-, illetve női gének nagyobb száma döntő tényező az illető egyén nemének meghatározásában.
A kisebb számban levő ellenkező nemű gének ellenkező nemű karaktert alakítanak ki, amely azonban alávetettségénél fogva általában tudattalan marad. Minden férfi öröktől fogva hordja magában a nő képét, amely ősidőktől kezdve benne van, mint a nőkről szerzett valamennyi tapasztalat összessége. Ugyanez érvényes a nőkre is. Mivel ez a kép tudattalan, mindig is tudattalanul vetítődik ki a szeretett lényre, és ez az egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak, de az ellenkezőjének is.
Az anima és az animus természetes funkciója abban áll, hogy helyreállítsa a kapcsolatot az individuális tudat és a kollektív tudat-
talan között. Ennek megfelelően a persona egy bizonyos szférát képvisel az Én-tudat és az objektív külvilág között.


A kollektív tudattalan

Jung tudattalanja messze túlmegy a freudi ösztön tudattalanján.
A tudattalan síkján minden ember egyforma. Isten ugyanis saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Egy vagy a tudattalannal. Egység. A tudattalan síkján minden ember rokonságban van.
Jung az archetípusoknál ősképekről beszél. Megemlítette az öreg, ősz hajú embereket, akik tudással rendelkeznek, bölcsek, akik az élet viharos tengerén hajózva rengeteg tapasztalatot szereztek. Kezükben kristályt tartanak, ami az önmegvalósítást, a teljességet szimbolizálja. A kristály ugyanis minden szintet magába foglal.